Aranylövés vigaszdíjul - 2. fejezet

Sziasztok!

Íme, ahogy megígértem Nektek, meghoztam a 2. fejezetet, amit ezúttal Liznek ajánlok! :) Köszönöm az eddigi véleményeket, amikkel megleptetek, most is örülnék pár sornak! :) Angel

2. fejezet – Ez vagyok én…

Csak ültem abban a kibaszott sarokban, összekuporodva, miközben tompán érzékeltem, ahogy a nap első sugarai végignyalták testem minden pontját, láthatatlan tűzbe borítva amúgy is lángokban enyésző lelkemet. Hogy mi történt velem, mióta legutóbb a dokinál jártam? A válasz rohadt egyszerű: turkey. Ha naiv módon azt képzeltem, eddigi életem során megjártam már a poklok poklát, az elmúlt négy napban rá kellett döbbenem, hogy kurva nagy tévedésben éltem. Ha éppen nem magatehetetlenül fetrengtem a saját hányásomban, vagy nem dühöngő őrült módjára ütöttem-vertem a falat, megszállottan kerestem a lehetőségeket, hogyan ártsak magamnak, de mindhiába… esélyem sem volt. Szabad perceimben olyasmiken kattogtam, milyen társadalom az, ahol az embereknek joga van a szólásszabadsághoz, a vallásszabadsághoz, de arról nem szól a fáma, hogy mindenkinek ugyanannyi joga van az élethez, s a halálhoz egyaránt. Nem volt kérdéses, én az utóbbira formáltam volna jogot.

Az igazság az, hogy soha nem akartam még annyira meghalni, mint ezekben a napokban, a fejemben lévő démonok vérfagyasztóan éles sikolya azonban minden más gondolatot túlharsogott: Élni fogsz! Nem szabadulsz! Esküszöm, mintha az Életnek csúfolt szarkupac makacsul rabságban tartott volna, rabláncait pedig még az idő vasfoga sem tépázhatta meg. Így hát azt tettem, amit mindig is, ha úgy éreztem, végem: elmenekültem a valóságból. Talán éppen ezért nem vettem észre, amikor két, tagbaszakadt ápoló bejött, hogy megnézzék, élek-e még. Csupán hangfoszlányok jutottak el a tudatomig, valamint az, hogy ismét remekül szórakoznak rajtam, és a nyomoromon. Hiába volt velem rendes Ben doki, a nálam megforduló orvosok és ápolók többségének szemében mindig ugyanaz maradtam: a társadalom söpredéke, akinek nincs joga az élethez. Kivételesen osztottam a véleményüket.

- Úgy látom, a drogos tyúk megint teljesen kész van – röhögött egyikük, mire a másik erősen megszorította a karomat, és talpra állított. Heges kezem egy magasságba került az arcommal, én pedig kiüresedett aggyal zuhantam az első hallucinációm felé.

Jól emlékszem a napra, amikor megismerkedtem Livvel. Péntek este volt, én pedig napok óta basztattam a társaságot, hogy szükségem van valamire a gyógyszereim mellé; egyfajta plusz löketre vágytam, Liv személyében pedig meg is kaptam. Olyanok voltunk, akár Mester és tanítványa, én pedig cseszettül jó diák voltam már akkor is. De ne szaladjunk ennyire előre… Mikor bemutattak minket egymásnak, már akkor is láttam azokban a kiüresedetten csillogó, barna szemekben, hogy hasonlítunk. Túlságosan is. Furcsamód nem kereste a többiek társaságát, de sosem éreztem még embert annyira közelinek magamhoz, mint Őt. Eleinte csak távolról csodáltam, igyekeztem bekapcsolódni a többiek beszélgetésébe, de pillantásom minduntalan visszatért színes karkötőire, melyek pajzsként védték kezét. Hogy a világtól, vagy önmagától? Erre a kérdésre Ő maga sem tudott pontos választ adni.

Elmesélte, hogy nincs olyan nap, amikor ne jutna eszébe a halál, ne akarná felvágni az egyik ütőerét, és csendben figyelni, ahogy az élet kiszivárog belőle. Nem hittem a fülemnek, amikor azzal dicsekedett, hogy élete legszebb születésnapi ajándéka egy önmagának vásárolt penge volt. Igen, míg mások haszontalan semmiségeket halmoznak fel életük során, ő megszállottan gyűjti a pengéket, melyeket egy ékszeres ládikában őriz. Tőle tanultam azt is, hogy nem másokat kell büntetni a penge okozta sebeinkért, sőt, még csak nem is büntetésként kell megélnünk, pusztán ki kell élveznünk a pillanatot, amikor a penge éle felsérti a bőrt, s az első vércseppek kiserkennek. Én pedig élvezni akartam. Persze ekkortájt még nem tudhattam, hogy a heroinhoz nincs fogható; nincs olyan íz, nincs olyan érzés, nincs az az orgazmus, ami felér a heroin okozta csontvelőremegtető gyönyörűséggel. Ahogy azt sem, ha egyszer megízlelem, soha nem leszek képes lemondani róla.

- Kaya, a szánalmas picsogásodra nem vagyok vevő – közölte unott hangnemben, immáron a Mayan mosdójában. A penge ott csillogott a kezében, várva, hogy használja. Használjuk. – Ez egy játék, az én játékom, viszont ha túlságosan gyáva vagy hozzá, hogy megtedd, nincs szükségem asszisztálásra. – Nemet intettem, pedig átkozottul féltem. Féltem? Kis híján beszartam attól az érzéstől, amit az az apró tárgy kiválthatott belőlem, pedig ekkorra már jó adag nyugtató is bennem volt. – Tudom, mit érzel – váltott lágyabb hangnemre. – Kell valami, ami átlendít a holtponton, valami, ami legalább a töredékét visszaadja a kezdeti mámornak, nem igaz? Kell valaki, aki ebben segít. Én itt vagyok. Olyan ez, mint a szex; ha unalmassá válik, szükséged van valamire, ami feldobja, és ez bármi lehet, a lehetőségek tárháza kifogyhatatlan! Neked csak jól kell választanod, és a gyönyör máris megsokszorozódik.

Már az előkészületek is perverz örömmel töltöttek el; ahogy Liv a kezébe vette, kicsomagolta, megcsodálta a pengét, amikor pedig végigszántott vele a kezemen – érrel merőleges vonalban –, azt hittem, itt a vég. Ösztönösen el akartam rántani a karom, de ezzel csak azt értem el, hogy a kezdeti felszínes vágás még mélyebb lett. Fájt, lüktetett, aztán… aztán jött a megjósolt tompa zsibbadás, ami lassan, de biztosan magával hozta az endorfin mindent feledtető ködfátylát. Halványan ugyan, de még láttam, amint Liv is felfedi hegekkel borított bőrét, amely olyan volt, akár egy csatatér, közte és a penge között. Visszagondolva, talán csak az agyamban nagy mennyiségben felszabaduló adrenalin miatt gondoltam ezeket, mindenesetre abban teljesen biztos voltam, hogy Liv nemcsak a világgal áll harcban, de önmagával is…

Amikor magamhoz tértem, volt „szerencsém” megpillantani saját arcképemet a fürdőszoba tükrében. Fogalmam sem volt, hogy kerültem a hófehér helyiségbe, csak az volt biztos, hogy vissza akartam térni oda, ahol nemrég jártam. Eszelős mosoly jelent meg beesett arcomon, a bőröm tele volt véraláfutásokkal, körmeim beszakadtak, mindezek ellenére mégis úgy festettem, akár egy babaarcú gyilkos. Még a vak is láthatta, hogy egész máshol járok; távol ettől az istenverte klinikától, távol Los Angelestől, túl a józanész határain. Csakhogy a csoportfoglalkozást még így sem tudtam megkerülni, és mivel továbbra sem mutattam hajlandóságot a dokival való találkozásokra, így nem tehettem mást, mint hagytam, hogy kényük-kedvük szerint döntsenek a sorsomról. Már a gondolattól is felfordult a gyomrom, hogy vadidegenek elkúrt életéről hallgassak kiselőadást, de a délelőtti cimboráim ellentmondást nem tűrően közölték, hogy nincs kifogás. Kurva életbe! – üvöltöttem legbelül.

Tudtam, a zsigereimben éreztem, hogy ez a kezelési forma nem lesz sétagalopp, és nem is tévedtem akkorát. Kör alakban, székeken kellett ülnünk, és úgy tenni, mintha piszkosul megbántunk volna mindent, amit eddig elkövettünk. Megbánni a hétvégi, esetenként hétköznap esti piálásokat, a drogmámorban helyesnek ítélt döntéseinket, szavainkat, önmagunkat, talán még a létezésünket is. Kurvára nem érdekelt az egész, de azért igyekeztem úgy tenni, mintha mégis. Mellettem egy durván negyvenöt kilós, élettelen tekintetű lány ült, akinek keze folyton remegett. Próbáltam rájönni, mi miatt hozták be ide, aztán a csuklóján lévő, kék karkötő mindent elárult: heroin. Nos, ez a Los Angeles-i szórakozóhelyek kiváltsága: minden buli alkalmával kapunk egy karkötőt, ami jelzi, kik is vagyunk valójában, ami alapján a hozzánk hasonlók ránk találnak. Mégsem voltam egyedül. Hirtelen bizakodni kezdtem, találtam egy kapaszkodót, aztán olyan sebességgel rántottak ki lábam alól a biztosnak hitt talajt, hogy esélyem sem volt harcolni ellene; egyszerűen csak zuhanni kezdtem.

Percekig, órákig, talán napokig is, nem tudom; csak az volt biztos, hogy zuhanok a nagy semmibe. Noha máskor is előfordult már, hogy ez történt, most mégis úrrá lett rajtam a félelem, a szorongás. Aztán a semmiből egyszer csak földet értem, de várakozásaimmal ellentétben valami simogatóan puha anyagra estem, ami egy cirkusz kifeszített sátra volt. Alaposan körülnéztem, de a nagy büdös semmin kívül semmit sem láttam. Csak én voltam, és a cirkusz. Sötét borult rám, a sátorból itt-ott kiszűrődő fényesség volt az egyetlen, ami némi világosságot adott, a levegőben pedig vér és halál szaga terjengett. Ennél bizarrabb hallucinációm még sosem volt, de a kezdeti rettegést csakhamar felváltotta a kíváncsiság; bekukucskáltam. Viszont amit ott láttam, megfagyasztotta a vért az ereimben. A porondon különlegesebbnél különlegesebb állatok lázadtak a cirkuszigazgató akarata ellen, aki ostorral jutalmazta engedelmetlenségüket.

Megkövülten figyeltem, ahogy egyszerre irányít és büntet, majd mindent elvesz. Fekete frakkot viselt, arcát azonban gondosan elrejtette az illetéktelenek elől, csakhogy valamilyen oknál fogva én tudni akartam, ki is Ő valójában. Bárcsak ne akartam volna... Amint a Hold sápadt fénye megvilágította szőke tincseit, majd karakteres arcát, azonnal felismertem benne Ben dokit. Acélos tekintete váratlanul összekapcsolódott az enyémmel, majd hamis mosolyra húzta ajkait, melyek véresek voltak, kezében pedig erősen szorongatott valamit. Szinte ugyanabban a pillanatban erős fájdalmat éreztem a mellkasom táján, majd mikor odakaptam a kezemet, csak egy tátongó lyukat találtam a szívem helyén. A felismerés felért egy arconcsapással: a doki szépen lassan felzabálta a lelkemet.

A testemet béklyóba záró kezek sem tudtak megakadályozni abban, hogy össze-vissza rugdossam, aki az utamba került. Immár nem tudtam különbséget tenni valóság és képzelet között, még akkor is torkomszakadtából üvöltöttem, amikor Ben doki megpróbált lenyugtatni. A legnagyobb meglepetés mégis akkor ért, amikor ez részben össze is jött neki. Már egyenletesen szedtem a levegőt, nem löktem el a kezét sem, valamint képes voltam a szemébe nézni. Végre sikerült elérnem, hogy az agyam ne egy vérszomjas lélekfalót lásson benne, hanem azt az embert, aki csak segíteni akar rajtam. Muszáj volt ebbe a tudatba kapaszkodnom, ha azt akartam, hogy ne dilizzek be, márpedig azt nagyon nem akartam. Fáradtan ráemeltem a pillantásom, majd ennyit mondtam:

- Doki, ez vagyok én… a fájdalmaimmal, a hibáimmal, az erényeimmel, a testi-lelki sebeimmel; droggal, vagy anélkül.