Aranylövés vigaszdíjul - 1. fejezet

Sziasztok!

Nos, ahogy ígértem, meghoztam az első fejezetet! :) Fogadjátok sok szeretettel, és remélem, ezúttal is kapok pár biztató sort Tőletek! Angel

1. fejezet – Bújócska

Valahol egyszer azt olvastam, időnként meghal bennünk valaki, és valaki egészen más megszületik. Azt le kell szögeznem: sosem hittem ilyen szarságokban, ahogy a jóslatokban és a horoszkópokban sem, legfőképpen nem a Sorsban. Egészen eddig… A doki átható pillantásokkal méregetett, mintha bizony képes lett volna átlátni a bőrömön, s eljutni a duzzadt vénákon át, egészen a rothadó belsőmig, a bármikor robbanásra kész, ördögnek eladott lelkemig. Röhejes, nemde? Főként azt a tényt figyelembe véve, hogy nekem egyáltalán nem volt lelkem, csupán egy időről időre elfekélyesedő seb a helyén. Valószínűleg ő sem látott mást, ha rám nézett, csupán azt, amit mindenki: egy újgazdag apuci kislányát, aki fékezés nélkül, teljes gázzal hajt a szakadékba, nem számolva a következményekkel.

Nem lesz semmi baj, Kaya, minden kurvára rendben van – ismételgettem halkan, mint egyfajta mantrát, hogy némileg lenyugodjak, de ezúttal rohadtul nem ment. A beálló csendben még a leghalkabban elsuttogott szavaim is valóságos sikításként hatottak, ezért csapongó gondolataimat elterelve felálltam a kényelmes bőrfotelből és az ablakhoz sétáltam, hogy a hegyoromként égbenyúló, csillogó ablaküvegben farkasszemet nézzek önmagammal. Nyár dereka lévén mindössze egy koptatott, rojtos farmernadrág, valamint egy fekete, keresztpántos trikó volt rajtam, barna hajam pedig laza kontyba fogtam. Az összhatás nem is volt annyira borzalmas, ha mindezek mellé nem társult volna hamuszürke bőr, üres, érzéketlen tekintet. Olyan voltam, akár egy kiégett roncs…

Életemben először képtelen voltam szembenézni önmagammal, ettől a felismerőstől pedig kis híján összecsuklottam. Pedig nem voltam mindig ilyen… régen nagy ívben szartam az emberek véleményére; nem érdekelt, ha megbámultak, megbotránkoztak a kinézetem vagy a viselkedésem miatt. Másokkal ellentétben eszem ágában sem volt eltakarni a kezemen lévő hegeket, ahogy a szemem alatti, méretes táskákat sem szégyelltem. Ezer fokon égtem, s mindeközben olyan szabadnak éreztem magam, akár a lángra kapó erdőtűz, amely mindent felemészt maga körül, s idővel saját magát is kioltja. Ez voltam hát én: egy önmagát elpusztító tűzvész, amely egykor majd saját gyarlóságának martalékává válik. Igen, elmondhattam magamról, hogy tudatosan készültem a halálra, és már csak egyetlen dolog választott el tőle, egyetlen feladat, amit be kellett végeznem. Azt pedig már jó előre tudtam, hogy a személyes bosszúm mellett Hitler világuralomra való törekvése virágkötő szakkörnek tűnne.

- Meséljen nekem, Roxanne. Ugye nem zavarja, ha a keresztnevén szólítom? – Nem néztem a szemébe, nem vállaltam fel a pillanatnyi zavarodottságomat, egyszerűen csak visszasétáltam a helyemre, és megráztam a fejem. – Akkor talán kezdjük azzal, milyen idősen kezdett drogokat használni…

- Szerintem ugorjuk át ezt a részt – vágtam rá, miközben gyilkos pillantásokkal kóstolgattam, a határokat feszegetve. Mindig csak azok az átkozott határok, és az örökös kényszer, hogy átlépjem őket. – Tudja, milyen volt az első alkalom? – Pajzán mosoly jelent meg az arcomon, de az ő vonásai inkább megdöbbenésről árulkodtak, mintsem kíváncsiságról. – Doki, nem a kibaszott szüzességemről van szó, az Istenért! – csattantam fel ingerülten. – Nagy levegő, majd kifúj. – Szóval… kíváncsi rá?

- Mindenre, amit szeretne elmesélni magáról. – Olyan elkötelezetten ejtette ki a szavakat, hogy szinte el is hittem neki, valóban kíváncsi, mi miatt siklott ki az életem. Oh, ha sejtenéd, Ben… – gondoltam magamban. – Roxanne, nagyon fontos, hogy tudja, bennem megbízhat, azért vagyok, hogy segítsek kimászni a gödörből. – Ironikusan felnevettem, majd visszahuppantam a fotelbe, és kényelembe helyeztem magam, ami nálam annyiból állt, hogy a lábaimat felhúzva a térdemre hajtottam a fejem.

- Először csak gyógyszerekkel kísérleteztem, antidepresszánsokkal, később pedig nyugtatókkal is. Tudja, gyerekkoromban volt egy elég csúnya balesetem, egy szemétláda elütött az autójával, aztán otthagyott az út szélén meghalni. Másfél évet vett el az életemből az a rohadék, és míg én gyakorlatilag újra tanultam járni, ő élte a maga kis életét. – Ekkor összeszedtem minden bátorságom és felpillantottam rá. Látni akartam a szánalmat a szemében, vagy bármilyen emberi érzelmet… az igazság azonban az, hogy lövésem sem volt, mit akartam igazából. – Kezdetben csak azért kellettek a pirulák, hogy a testi fájdalmamat enyhítsék, később pedig már a lelki sebeim miatt volt rájuk szükségem.

- A szülei semmit nem vettek észre ebből? – Ismét nevetni támadt kedvem. A mi köreinkben kevés olyan gyerek volt, aki elmondhatta magáról, hogy a szülei figyelnek rá. Az én esetem viszont mondhatni, speciális volt… Nem az akarattal volt a baj, vagy a szülői felelősség hiányával, hanem azzal a ténnyel, hogy nem tudták, hogyan viszonyuljanak hozzám, a helyzetemhez. – Esetleg nem akartak a felszín alá látni? Rendben, ha nem akar beszélni a szüleivel való kapcsolatáról, folytassuk a függősége lépcsőfokaival – köszörülte meg a torkát. – Először gyógyszerek, később pedig?

Nem tudtam megszólalni, egyszerűen csak kiszúrtam egy pontot a falon, amit olyan elszántsággal bámultam, mintha valaki az életemet akarná elvenni tőlem. A fejemben sorra kavarogtak az emlékképek, s bár el akartam mondani, mit éreztem, amikor egy év után végre sikerült megtennem az első lépést, vagy amikor először lőttem be magam, a szavak a torkomra tapadtak. Régen mocskosul egyszerű volt minden; ha nem tudtam elmondani, amit akartam, lerajzoltam. A régi pszichológusom szerint így próbáltam feldolgozni a traumát, újra felfedezni önmagamat, akárcsak Frida Kahlo. A nő tizennyolc éves volt, amikor egy buszbalesetben olyan súlyosan megsérült, hogy az orvosai már lemondtak róla, s bár élete nagy részét ágyban töltötte, megtanulta felismerni lénye minden rétegét.

- Nézze, Roxanne, javítson ki, ha tévedek, de első ránézésre nem tűnik annak az ostoba, céltalan és öntudatlan drogos senkiházinak, mint a legtöbben, akik megfordulnak a rendelőmben. Nem kell, hogy már az első alkalommal megnyíljon nekem, de ha nem beszél az Önben lejátszódó folyamatokról, nem tudok segíteni.

- Honnan tudja, milyen vagyok valójában? – kaptam rá a pillantásom. – Maga lószart se tud arról, mi játszódik le bennem, milyen démonokkal is küzdök nap mint nap. Honnan veszi, hogy nem egy se eleje se vége mámorban és hányásban úszó idióta vagyok, egy utolsó ribanc, aki bármire képes a napi adagjáért? Fogadok, hogy soha életében nem nyúlt még semmilyen anyaghoz, leszámítva pár, gyengébb partidrogot. Akkor hogyan is érthetné meg? Hogyan akar segíteni? – Őrjöngeni akartam, ráborítani azt a kicseszett asztalt, ami mögött annyira kényelmesen pöffeszkedett, hogy hányni tudtam volna tőle. Kezdtem elveszíteni a maradék önuralmamat, minden izmom megfeszült, várva az alkalmas pillanatot a támadásra.

- Mesélje el – fúrta pillantását az enyémbe.

- Tessék?

- Mesélje el, milyen is valójában – ismételte el újra. – Mondja el, mit érzett az első alkalommal, amikor belőtte magát. Rajta, Roxanne, ossza meg velem azokat a tetves tapasztalatait, hadd tanuljak valami újat magától, amit eddig nem tudtam még! Félt attól, mi lesz, ha elmúlik a heroin hatása? – A hangja ugyan csak egy fokkal volt határozottabb, de amint felemelkedett a fotelből és fenyegetően fölém tornyosult – jelezve, itt Ő irányít –, máris csatát vesztettem.

- A válaszom nem, nem féltem, doki. A gyógyszerek után valami újra vágytam, tekintve, hogy pár hónap alatt eljutottam a klasszikus rászokás tüneteihez: fokozott nyugtalanság, levertség, kedvetlenség, gyengülő koncentrációképesség, és még sorolhatnám. Aztán ahogy egyre keményebb drogokat próbáltam ki, valami egészen csodálatosat éreztem: erős voltam, elpusztíthatatlan. Az pedig, hogy itt vagyok, csak annak köszönhető, hogy önmagammal futottam versenyt; nem bukhattam el, bizonyítani akartam, ezért ésszel játszottam – húztam halovány mosolyra az ajkamat. – Ha már a balesetem után egy gyenge kis senki voltam, legalább ebben erősnek akartam érezni magam, és egészen idáig remekül is ment, hiszen elmúltam huszonhárom, és még élek – mutattam végig magamon, mint egy műtárgyon, amire méltán lehet büszke az ember. A nagy faszt…

- Ennyi? Azt hitte, ha betartja a játékszabályokat, nem fog belehalni? – Őszinte kíváncsiság bujkált a hangjában, de nem állt szándékomban válaszolni a kérdésére, és mivel az időnk véges volt, úgy döntött, tesz egy szívességet mindkettőnknek, és inkább a papírmunkába temetkezett.

Az imádott szer utóhatásaival azonban egyáltalán nem számoltam, ezért mondanom sem kell, mennyire váratlanul ért, amikor órákkal az adagom bevétele után egyfajta flashback képében ismét a Mayan mosdójában találtam magam. Segítséget akartam kérni, de ahogy nemrég, úgy ezúttal sem sikerült kinyögnöm egy árva szót sem. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak a fotel karfájába, majd egy aránylag tiszta pillanatomban felpattantam, és az ajtóhoz siettem. Úgy gondoltam, mára végeztünk, ugyanakkor valami mégis kikívánkozott belőlem.

- Hazudtam, doki – torpantam meg. – Nagyon is féltem, de valójában nem attól, hogy milyen lesz, ha elmúlik a heroin hatása, hanem attól, milyen lesz, ha majd ez sem lesz elég… ha majd semmi sem lesz már elég. – Nem fordultam vissza, ahogy ő sem szólt utánam, csak hagyta, hogy kisétáljak az ajtón, s ezzel kezdetét vette kettőnk bújócskája. Hol egymás elől bújtattuk el valódi énünket, gondolatainkat, hol pedig egymás bőre alá, vagy elméjébe kívántunk bebújni, besurranni.