Aranylövés vigaszdíjul - 3. fejezet

Sziasztok! 

Tudom, hogy nem időben hoztam, de most végre itt van a 3. fejezet! Fogadjátok sok szeretettel, és remélem, megérte várni :) Köszönöm az előző fejezethez érkezett véleményeket, nagyon hálás vagyok a sok biztatásért! Pár sornak most is örülnék :) Angel

3. fejezet – Találkozások

- Magát dühítené, doki, ha valaki másnak sikerülne megmentenie, és nem magának? Összetörné?

Olyan vehemenciával akartam megtudni a módját, amivel fájdalmat okozhatok neki, hogy észre sem vettem, mennyire kezdek hasonlítani a régi Kayára. Ismét az a zavaros tekintetű, olykor bicegő lány voltam, akit mélységesen megvetettem, akitől felfordult a gyomrom; egy gyenge kis senki, akire soha többé nem akartam emlékezni. Az a lány, aki naivan azt hitte, meg tud bocsátani, el tudja felejteni, hogy egyszerre fosztották meg a gondtalan gyermekkor látszólagos biztonságától, valamint egy olyan jövőtől, amelyben boldog lehetett volna. A totális megsemmisülés pengevékony határán egyensúlyozva igyekeztem visszaemlékezni arra az időre, amikor még bíztam benne, hogy mindent rendbe hozhatok, amikor még biztos voltam abban, hogy az én kezemben van az irányítás. Illúzió, ennyi volt csupán, és ennek elvesztéséhez nem kellett egyéb, mint egy drasztikus vágás, amely ismét a padlóra taszított.

- Ez egyáltalán nem számít, Roxanne, itt és most nem rólam van szó. – Már hogy a kurva életbe ne számított volna! Igenis tudni akartam, hogyan törhetem apró darabokra; először csak az egóját, aztán az életét, majd őt magát. – Hol is hagytuk abba legutóbb? Meséljen mondjuk a gimnáziumi évekről, amikor úgy érezte, már nem nyújt elég örömöt a gyógyszerek okozta bódultság, mesélje el, kik vették önt körül. Voltak barátai, esetleg párkapcsolata? Volt olyan személy, akinek képes volt megnyílni?

Hirtelen emlékek szövevényes hálójában vergődve találtam magam, visszatérve ugyanezen napra, csak hét évvel korábban. Los Angeles, Santa Monica. Türkizkék, kristálytiszta tenger, fehér homok, pálmafák, én mégis az iskolában rohadtam, az egyik árnyékot adó, öreg fügefa tövében üldögélve, és rajzoltam. A balesetem után úgy éreztem, mindent elvettek tőlem; üres voltam, egy haldokló testbe zárt lélek. Volt egy házam, de nem volt otthonom, volt egy családom, de nem voltak szüleim, emberek százai vettek körül, mégis egyedül voltam. Amikor azonban felfedeztem a rajzolás örömét, tudtam, értékes ajándékot kaptam az élettől; egy ajándékot, amelyet csak nagy kínok árán érdemeltem ki. Kíváncsi pillantásom szüntelen fel-alá járattam a suli udvarán, figyeltem a nagymenőket és az őket körülvevő felhajtást, amikor egyszer csak megpillantottam őt.

Egy szemközti fa alatt ült, pár méterrel távolabb, kezében egy szendviccsel. A kezem abban a pillanatban önálló életre kelt; kusza, értelmetlen vonalakat firkálgattam a hófehér füzetlapra, amelyek percekkel később új értelmet nyertek, átlényegültek. Kezdetben csak csapzott, göndör hajszálakat láttam, egy hozzám hasonló, zavarodottságot tükröző tekintetet, később egy markáns arcot, majd egy mogyoróbarna szempárt. Aztán történt valami igazán sokkoló… ahogy megelevenedett előttem a múltból visszatérő kísértet képe, többé nem voltam ura sem a testemnek, sem az elmémnek. Elkezdett remegni a kezem, az arcképet pedig sötét firkák csúfították el. Kellett pár perc, mire eldöntöttem, mitől is rettegtem valójában: a rajztól, vagy attól, akit lerajzoltam – aki csupán alig pár méterre volt tőlem. Mert Ő volt az, kétség sem fért hozzá…

- Barátok? – vettem fel újra a beszélgetés fonalát. – Azokra az elkényeztetett ribancokra gondol, akik ha épp nem egy szál semmiben rázták magukat a pálya szélén, akkor valakinek az ágyában keresték a pillanatnyi gyönyört? Vagy esetleg azokra az izomagyú seggfejekre, akik Istenként tisztelik a saját farkukat? Mire kíváncsi tulajdonképpen, doki?

- Volt már szerelmes, Roxanne? – Elnevettem magam. Olyan felszabadultan, ahogy már régen nem tettem, ez pedig Ben dokit is teljesen összezavarta. – Szóval? – köszörülte meg a torkát. – Volt már szerelmes? Vagy nem tartja magát érdemesnek a szerelemre? Roxanne, azt szögezzük le, hogy maga egy értékes tagja a társadalomnak, megérdemli, hogy szeressék – mosolyodott el.

- Tudja mit, doki? Bekaphatja maga is, meg a szaros társadalma is! – fakadtam ki. – Mi ez az ócska duma, hogy én is ugyanannyit érek, mint a többi ember? Miféle nevetséges próbálkozás ez? Miért akarja mindenáron elhitetni egy drogossal, hogy egyenrangú fél lehet az élet bármely területén? Szerelem? Számomra nem létezik ez a szó! Azt sem tudom, mi az! Tudja, most tanítok magának valami igazán újat: A drog nagy úr, doki, és nem tűri meg a szeretőket!

Tulajdonképpen nem hazudtam, csak elhallgattam bizonyos részleteket… hiszen voltam már szerelmes, egyetlen egyszer. Csakhogy az idők folyamán rájöttem, mióta először droghoz nyúltam, olyan érzések, mint a szerelem, a szenvedély, és a vonzalom, nem tudtak kiteljesedni a szívemben. Nem akartam hinni benne, hogy az a balga tiniszerelem, amit a gimiben éreztem utoljára túlélte a drog minden perzselését, s az elszenesedett felszín alatt ott bujkált valahol az új hajtás. Ezúttal nem engedhettem meg magamnak, hogy eluralkodjanak felettem az érzéseim, hiszen jól tudtam, hogy ez az egész sosem működne, nekem csakis a drog létezett és a bosszú, a bosszú, amit mindenáron véghez kellett vinnem. Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak hét évvel ezelőtt is ilyen erős lettem volna, bár ne ringattam volna magam hiú reményekbe.

- Édesem, itt az ideje, hogy beszélgessünk egy kicsit. – Apám szánakozó tekintettel figyelte, ahogy helyet foglaltam az anyám mellett, a nő oldalán, akit ő csak egy nagyszerű befektetésnek nevezett a háta mögött. Talán ezért is néztem rájuk megvetéssel, amikor egy-egy puccos parti alkalmával boldogságot mímelve pózoltak a fotósoknak. Szeretet. Szerelem. Már gyerekként sem tudtam, mit jelentenek ezek a szavak. – Apád és én beszélni szeretnénk veled – vette át a szót anyám.

- Most mi lesz a téma? Szexuális felvilágosítást tartasz, vagy azt szeretnéd bemutatni, hogyan ne basszam el az életem? – mosolyogtam rá negédesen. – Ki kell, ábrándítsalak, anyám – ejtettem ki undorodva a szavakat,– Ti nem tudtok jó példát mutatni nekem. – Kihasználva pillanatnyi döbbenetét kivettem kezéből a whiskys poharat, majd szórakozottan lehúztam annak tartalmát.

- Kaya, mégis hogy beszélsz velem? – förmedt rám, miközben kitépte a kezemből a poharat. Zöld szeméből düh és mélységes csalódottság egyvelege tükröződött, de én nagyon jól tudtam, hogy ez is csak a jól megrendezett színdarabjának egyik túlértékelt felvonása. – Kicsikém, felhívtak minket az iskolából, hogy gondok vannak veled. Nem jársz be az órákra, ha mégis, akkor furcsán viselkedsz, elzárkózol az osztálytársaid elől. Elárulnád, mi a baj? Talán szerelmes lettél, és az a fiú elvette az eszed?

- Hogy mi a baj? – ironikusan felnevettem. – Tényleg tudni akarod? Egyáltalán tudod, hol volt tegnap este a te kicsi angyalkád? Oh, ne aggódj, nem kell megerőltetni az agyad, tisztában vagyok vele, hogy az idei divathéten felvonultatott ruhákon kívül semmi sem érdekel – simogattam meg a karját elnézően. – Egy dohos pincében, ahol drogért pókereztem a barátaimmal. Igen, jól hallottad, drogért, sőt, elárulom, hogy még fegyver is volt nálam. 

Nem vártam meg a reakciójukat, egyszerűen csak felpattantam, felkaptam a táskámat, majd elindultam a suliba, ahhoz az emberhez, aki állítólag elvette a maradék józan eszemet is. Magam sem tudtam pontosan, mi zavart leginkább: hogy színt vallottam a szüleimnek, vagy az, hogy egyáltalán nem bántam meg a döntésemet. Gondolatban már régen az irodában ültem, és faggattam Őt. Tudtam, hogy gyűlölte, amikor megnyílás helyett az ő lelkének elcseszett rétegeit kutattam, de nem érdekelt, ahogy az sem, hogy pontosan tudtam, bármikor túlfeszíthetem azt a bizonyos húrt. Annyira szerettem volna összeilleszteni a törött darabokat, találni valami közös dolgot, ami benne és bennem is megvolt, hogy nem tudtam uralkodni magamon. Ezek voltak a napom fénypontjai, a találkozások, amelyek során újra és újra megbocsátottam neki mindenért.

- Kaya, valami baj van? – Jellegzetesen karcos hangja, valamint az a finom, mentol-málna illatorkán, ami folyton körbelengte, azonnal megbűvölt. Felé fordultam, majd tanulmányozni kezdtem arca minden vonását; az apró ráncokat, amelyek akkor jelentkeztek, amikor értetlenül összevonta a szemöldökét, a kis gödröcskéket az ajka szegletében, amikor mosolygott, a szemét, amely beszédesebb volt ezer szónál is. – Történt valami?

- Igen, illetve nem – vágtam rá habozva, majd beharaptam az alsó ajkam. – Neked milyen napod volt? – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Láttam rajta, hogy iszonyúan fáradt és túlhajszolt. Szerettem volna megérinteni, megölelni, de nem tehettem. Tudtam, azzal elkövetném életem legnagyobb hibáját, ő pedig akár egy csalóka délibáb kislisszolna az ablakon a Los Angeles-i nagybetűs életbe, ahová én nem követhettem őt.

- Ben, hát megvagy! – Egy női hang szakított ki merengésemből, és ahogy elnéztem a dokit, nem csak én lepődtem meg. – Dessy odakinn vár az autóban, már nagyon türelmetlen. – Megállás nélkül csacsogott, közben pedig észre sem vette, hogy én is ott vagyok. Legalábbis addig a pillanatig, amíg a doki tapintatosan meg nem köszörülte a torkát.

- Elizabeth, amint látod, dolgozom – szorította meg a nő kezét, majd gyengéd, szeretetteljes csókot lehelt rá. – Megbocsátanál nekünk egy pillanatra?

Különleges volt. Amint belépett a rendelőbe, magával hozta az életet is, amit tiszta szívemből gyűlöltem. Nem is, ő maga volt az Élet. A tekintete határtalan odaadásról és szerelemről árulkodott a doki iránt. Alacsony termete ellenére sugárzott belőle a határozottság, gesztenyebarna, hosszú hajzuhataga a háta közepéig ért, enyhén kiugró arccsontja csak fokozta arca báját; biztos voltam benne, hogy bármelyik férfit megbabonázta volna a szépségével. A mosolya pedig… A fenébe is, ő maga volt a kibaszott, két lábon járó tökéletesség. De ki Ő? És ki az a Dessy?

- Oh, elnézést a tapintatlanságomért, Elizabeth vagyok, Ben felesége – nyújtotta felém a jobbját.