Hello again!

Sziasztok!

Nos, ismét nem sokáig tudtam a fenekemen ülni, és nem egészen három nappal ezelőtt eldöntöttem, hogy újra írni kezdek! Tisztában vagyok vele, hogy a téma kissé meredeknek tűnhet, és megosztó lesz a blogvilág köreiben, de ez a szép az írópalánták életében, nemde? :) Ezúttal is egy saját történetet szeretnék publikálni, viszont az események kusza szálainak semmi köze nincs az életemhez. Hogy miért mondom ezt? Íme egy kis ismertető a történetről:

Los Angeles. Milyen röhejes ilyen nevet adni egy olyan városnak, ahol egymást érik a betörni vágyó szutyok színésznőcskék és a kigyúrt szteroidlovagok! Hírességek minden sarkon, konditermek és orvosi rendelők minden utcában. A tengernél pedig partravetett halak módjára sütögetik magukat a nők és férfiak, kiknek teste láttán maga Michelangelo is eldobná vésőjét, hogy szikét ragadjon!

De valószínűleg az ereit vágná fel vele...

Roxanne elmosolyodott. Meg tudta érteni. Mindennél jobban gyűlölte az örök boldogság és napsütés városát, s ha rajta múlt, addig ki sem nyitotta a szemeit, amíg az izzó tűzgolyó el nem tűnt a nyugati horizonton, hogy a Föld másik felét kínozza azzal a kibaszott vidámságával. Hajnal felé, amikor mámoros éjszakája lendülete kifulladóban volt, s nem ragadta magával időben az álom édes öntudatlanságába, olykor látta, ahogy felkel. Egyszer felemelte a hányástócsáktól körbevett padlón heverő, orosz ruletthez használt pisztolyt, és bemérte vele. Talán az anyag miatt el is hitte, hogyha elsüti, lelőheti vele végre az égről. De nem lőtt, nem őrült meg! Az ő, duzzadt vénákkal csíkozott sovány csuklója minden bizonnyal beletört volna a visszarúgásba, és kurvára nem állt készen arra, hogy a combját, vagy a fenekét kezdje szúrni. Az anyag győzött, és inkább elviselte, hogy a szemébe tűzzön a fény, amíg a vérében keringő fél tucat szer egyike végül magával rántotta a sötétbe.

Hiába, mindig az anyag győzött....

~*~

Los Angeles. Az ellentmondások őrült városa, legalábbis a doki így gondolta. Ben doki - ahogy mindenki hívta - hanyag mosollyal, arcát a Nap felé fordítva dobolt a kormánykeréken két sugárút kereszteződésénél, mialatt a rádióból valami ostoba popdalocska szólt. Itt az emberek mindent megtesznek, hogy eltorzítsák a testüket, hogy aztán eladhassák a lelküket a siker és boldogság illúziójáért, majd összeroncsolódva az ő rendelőjében kössenek ki, mint valami világfelfedezésben megfáradt, viharvert hajóroncs.

De nem volt ott felfedezés, egyik páciense szemében sem. Mind az idiotizmus, naivitás és kapzsiság légüres lélekvesztőjében hánykódott, ahonnan soha nem fogja őket kiszabadítani semmi. Milyen mélyen megvetette ezeket az újgazdag hülyéket! Egója és tárcája mellett csak a farka és melle duzzadt csupán mindnek, kitartás és harci kedv egyikben sem volt, mindent pénzzel vagy dugással akartak megoldani. Nos, ő tapasztalatból tudta, hogy a drogok, pénz és csillogás szentháromságából való kitöréshez ennél kurvára több kell. Ez volt a baj. A harcosoknak ugyanis nincs szükségük se szilikonra, se viagrára.