News#3

Hahó! 

Igen, ismét nagy hírrel jöttem, szám szerint kettővel is :) Az első, hogy engem is sikerült rávenni, hogy készítsek egy írói profilt a Facebookon, amit ide kattintva elérhettek: BabyAngel Like-oljátok, osszátok meg, én pedig igyekszem minél több meglepetéssel szolgálni :) Például részletekkel, és érdekességekkel, amelyek remélhetőleg csökkentik a várakozási időt, amíg elkészül a legújabb fejezet. A 4. fejezetből máris találhattok fenn egy rövidke részletet ;) 

A másik hír pedig természetesen a készülő fejezettel van kapcsolatban. Nem, nem fog késni, hétfőn mindenképpen felkerül, csak gondoltam, megnyugtatásként közlöm, hogy szuperül haladok vele :) 

Kellemes hétvégét! :) 

Csók,
Angel

Aranylövés vigaszdíjul - 3. fejezet

Sziasztok! 

Tudom, hogy nem időben hoztam, de most végre itt van a 3. fejezet! Fogadjátok sok szeretettel, és remélem, megérte várni :) Köszönöm az előző fejezethez érkezett véleményeket, nagyon hálás vagyok a sok biztatásért! Pár sornak most is örülnék :) Angel

3. fejezet – Találkozások

- Magát dühítené, doki, ha valaki másnak sikerülne megmentenie, és nem magának? Összetörné?

Olyan vehemenciával akartam megtudni a módját, amivel fájdalmat okozhatok neki, hogy észre sem vettem, mennyire kezdek hasonlítani a régi Kayára. Ismét az a zavaros tekintetű, olykor bicegő lány voltam, akit mélységesen megvetettem, akitől felfordult a gyomrom; egy gyenge kis senki, akire soha többé nem akartam emlékezni. Az a lány, aki naivan azt hitte, meg tud bocsátani, el tudja felejteni, hogy egyszerre fosztották meg a gondtalan gyermekkor látszólagos biztonságától, valamint egy olyan jövőtől, amelyben boldog lehetett volna. A totális megsemmisülés pengevékony határán egyensúlyozva igyekeztem visszaemlékezni arra az időre, amikor még bíztam benne, hogy mindent rendbe hozhatok, amikor még biztos voltam abban, hogy az én kezemben van az irányítás. Illúzió, ennyi volt csupán, és ennek elvesztéséhez nem kellett egyéb, mint egy drasztikus vágás, amely ismét a padlóra taszított.

- Ez egyáltalán nem számít, Roxanne, itt és most nem rólam van szó. – Már hogy a kurva életbe ne számított volna! Igenis tudni akartam, hogyan törhetem apró darabokra; először csak az egóját, aztán az életét, majd őt magát. – Hol is hagytuk abba legutóbb? Meséljen mondjuk a gimnáziumi évekről, amikor úgy érezte, már nem nyújt elég örömöt a gyógyszerek okozta bódultság, mesélje el, kik vették önt körül. Voltak barátai, esetleg párkapcsolata? Volt olyan személy, akinek képes volt megnyílni?

Hirtelen emlékek szövevényes hálójában vergődve találtam magam, visszatérve ugyanezen napra, csak hét évvel korábban. Los Angeles, Santa Monica. Türkizkék, kristálytiszta tenger, fehér homok, pálmafák, én mégis az iskolában rohadtam, az egyik árnyékot adó, öreg fügefa tövében üldögélve, és rajzoltam. A balesetem után úgy éreztem, mindent elvettek tőlem; üres voltam, egy haldokló testbe zárt lélek. Volt egy házam, de nem volt otthonom, volt egy családom, de nem voltak szüleim, emberek százai vettek körül, mégis egyedül voltam. Amikor azonban felfedeztem a rajzolás örömét, tudtam, értékes ajándékot kaptam az élettől; egy ajándékot, amelyet csak nagy kínok árán érdemeltem ki. Kíváncsi pillantásom szüntelen fel-alá járattam a suli udvarán, figyeltem a nagymenőket és az őket körülvevő felhajtást, amikor egyszer csak megpillantottam őt.

Egy szemközti fa alatt ült, pár méterrel távolabb, kezében egy szendviccsel. A kezem abban a pillanatban önálló életre kelt; kusza, értelmetlen vonalakat firkálgattam a hófehér füzetlapra, amelyek percekkel később új értelmet nyertek, átlényegültek. Kezdetben csak csapzott, göndör hajszálakat láttam, egy hozzám hasonló, zavarodottságot tükröző tekintetet, később egy markáns arcot, majd egy mogyoróbarna szempárt. Aztán történt valami igazán sokkoló… ahogy megelevenedett előttem a múltból visszatérő kísértet képe, többé nem voltam ura sem a testemnek, sem az elmémnek. Elkezdett remegni a kezem, az arcképet pedig sötét firkák csúfították el. Kellett pár perc, mire eldöntöttem, mitől is rettegtem valójában: a rajztól, vagy attól, akit lerajzoltam – aki csupán alig pár méterre volt tőlem. Mert Ő volt az, kétség sem fért hozzá…

- Barátok? – vettem fel újra a beszélgetés fonalát. – Azokra az elkényeztetett ribancokra gondol, akik ha épp nem egy szál semmiben rázták magukat a pálya szélén, akkor valakinek az ágyában keresték a pillanatnyi gyönyört? Vagy esetleg azokra az izomagyú seggfejekre, akik Istenként tisztelik a saját farkukat? Mire kíváncsi tulajdonképpen, doki?

- Volt már szerelmes, Roxanne? – Elnevettem magam. Olyan felszabadultan, ahogy már régen nem tettem, ez pedig Ben dokit is teljesen összezavarta. – Szóval? – köszörülte meg a torkát. – Volt már szerelmes? Vagy nem tartja magát érdemesnek a szerelemre? Roxanne, azt szögezzük le, hogy maga egy értékes tagja a társadalomnak, megérdemli, hogy szeressék – mosolyodott el.

- Tudja mit, doki? Bekaphatja maga is, meg a szaros társadalma is! – fakadtam ki. – Mi ez az ócska duma, hogy én is ugyanannyit érek, mint a többi ember? Miféle nevetséges próbálkozás ez? Miért akarja mindenáron elhitetni egy drogossal, hogy egyenrangú fél lehet az élet bármely területén? Szerelem? Számomra nem létezik ez a szó! Azt sem tudom, mi az! Tudja, most tanítok magának valami igazán újat: A drog nagy úr, doki, és nem tűri meg a szeretőket!

Tulajdonképpen nem hazudtam, csak elhallgattam bizonyos részleteket… hiszen voltam már szerelmes, egyetlen egyszer. Csakhogy az idők folyamán rájöttem, mióta először droghoz nyúltam, olyan érzések, mint a szerelem, a szenvedély, és a vonzalom, nem tudtak kiteljesedni a szívemben. Nem akartam hinni benne, hogy az a balga tiniszerelem, amit a gimiben éreztem utoljára túlélte a drog minden perzselését, s az elszenesedett felszín alatt ott bujkált valahol az új hajtás. Ezúttal nem engedhettem meg magamnak, hogy eluralkodjanak felettem az érzéseim, hiszen jól tudtam, hogy ez az egész sosem működne, nekem csakis a drog létezett és a bosszú, a bosszú, amit mindenáron véghez kellett vinnem. Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak hét évvel ezelőtt is ilyen erős lettem volna, bár ne ringattam volna magam hiú reményekbe.

- Édesem, itt az ideje, hogy beszélgessünk egy kicsit. – Apám szánakozó tekintettel figyelte, ahogy helyet foglaltam az anyám mellett, a nő oldalán, akit ő csak egy nagyszerű befektetésnek nevezett a háta mögött. Talán ezért is néztem rájuk megvetéssel, amikor egy-egy puccos parti alkalmával boldogságot mímelve pózoltak a fotósoknak. Szeretet. Szerelem. Már gyerekként sem tudtam, mit jelentenek ezek a szavak. – Apád és én beszélni szeretnénk veled – vette át a szót anyám.

- Most mi lesz a téma? Szexuális felvilágosítást tartasz, vagy azt szeretnéd bemutatni, hogyan ne basszam el az életem? – mosolyogtam rá negédesen. – Ki kell, ábrándítsalak, anyám – ejtettem ki undorodva a szavakat,– Ti nem tudtok jó példát mutatni nekem. – Kihasználva pillanatnyi döbbenetét kivettem kezéből a whiskys poharat, majd szórakozottan lehúztam annak tartalmát.

- Kaya, mégis hogy beszélsz velem? – förmedt rám, miközben kitépte a kezemből a poharat. Zöld szeméből düh és mélységes csalódottság egyvelege tükröződött, de én nagyon jól tudtam, hogy ez is csak a jól megrendezett színdarabjának egyik túlértékelt felvonása. – Kicsikém, felhívtak minket az iskolából, hogy gondok vannak veled. Nem jársz be az órákra, ha mégis, akkor furcsán viselkedsz, elzárkózol az osztálytársaid elől. Elárulnád, mi a baj? Talán szerelmes lettél, és az a fiú elvette az eszed?

- Hogy mi a baj? – ironikusan felnevettem. – Tényleg tudni akarod? Egyáltalán tudod, hol volt tegnap este a te kicsi angyalkád? Oh, ne aggódj, nem kell megerőltetni az agyad, tisztában vagyok vele, hogy az idei divathéten felvonultatott ruhákon kívül semmi sem érdekel – simogattam meg a karját elnézően. – Egy dohos pincében, ahol drogért pókereztem a barátaimmal. Igen, jól hallottad, drogért, sőt, elárulom, hogy még fegyver is volt nálam. 

Nem vártam meg a reakciójukat, egyszerűen csak felpattantam, felkaptam a táskámat, majd elindultam a suliba, ahhoz az emberhez, aki állítólag elvette a maradék józan eszemet is. Magam sem tudtam pontosan, mi zavart leginkább: hogy színt vallottam a szüleimnek, vagy az, hogy egyáltalán nem bántam meg a döntésemet. Gondolatban már régen az irodában ültem, és faggattam Őt. Tudtam, hogy gyűlölte, amikor megnyílás helyett az ő lelkének elcseszett rétegeit kutattam, de nem érdekelt, ahogy az sem, hogy pontosan tudtam, bármikor túlfeszíthetem azt a bizonyos húrt. Annyira szerettem volna összeilleszteni a törött darabokat, találni valami közös dolgot, ami benne és bennem is megvolt, hogy nem tudtam uralkodni magamon. Ezek voltak a napom fénypontjai, a találkozások, amelyek során újra és újra megbocsátottam neki mindenért.

- Kaya, valami baj van? – Jellegzetesen karcos hangja, valamint az a finom, mentol-málna illatorkán, ami folyton körbelengte, azonnal megbűvölt. Felé fordultam, majd tanulmányozni kezdtem arca minden vonását; az apró ráncokat, amelyek akkor jelentkeztek, amikor értetlenül összevonta a szemöldökét, a kis gödröcskéket az ajka szegletében, amikor mosolygott, a szemét, amely beszédesebb volt ezer szónál is. – Történt valami?

- Igen, illetve nem – vágtam rá habozva, majd beharaptam az alsó ajkam. – Neked milyen napod volt? – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Láttam rajta, hogy iszonyúan fáradt és túlhajszolt. Szerettem volna megérinteni, megölelni, de nem tehettem. Tudtam, azzal elkövetném életem legnagyobb hibáját, ő pedig akár egy csalóka délibáb kislisszolna az ablakon a Los Angeles-i nagybetűs életbe, ahová én nem követhettem őt.

- Ben, hát megvagy! – Egy női hang szakított ki merengésemből, és ahogy elnéztem a dokit, nem csak én lepődtem meg. – Dessy odakinn vár az autóban, már nagyon türelmetlen. – Megállás nélkül csacsogott, közben pedig észre sem vette, hogy én is ott vagyok. Legalábbis addig a pillanatig, amíg a doki tapintatosan meg nem köszörülte a torkát.

- Elizabeth, amint látod, dolgozom – szorította meg a nő kezét, majd gyengéd, szeretetteljes csókot lehelt rá. – Megbocsátanál nekünk egy pillanatra?

Különleges volt. Amint belépett a rendelőbe, magával hozta az életet is, amit tiszta szívemből gyűlöltem. Nem is, ő maga volt az Élet. A tekintete határtalan odaadásról és szerelemről árulkodott a doki iránt. Alacsony termete ellenére sugárzott belőle a határozottság, gesztenyebarna, hosszú hajzuhataga a háta közepéig ért, enyhén kiugró arccsontja csak fokozta arca báját; biztos voltam benne, hogy bármelyik férfit megbabonázta volna a szépségével. A mosolya pedig… A fenébe is, ő maga volt a kibaszott, két lábon járó tökéletesség. De ki Ő? És ki az a Dessy?

- Oh, elnézést a tapintatlanságomért, Elizabeth vagyok, Ben felesége – nyújtotta felém a jobbját.

News#2

Sziasztok!

Ez a post azért született meg, mert így szerettem volna megköszönni Nektek, olvasóknak, hogy az elmúlt két hétben türelmesek voltatok, és kitartottatok mellettem, valamint a történetem mellett. A 3. fejezetről elöljáróban annyit, hogy már készülget, sok-sok ötletem van, amit igyekszem a tőlem megszokott stílusban monitorra vetni. Annyit elárulhatok, hogy újabb részletekre derül fény, és a végén egy új szereplő is felbukkan! 

A másik dolog, hogy szerettem volna megmutatni két lelkes olvasóm ajándékát, amit külön a történet számára készítettek! Liz, valamint Szasza is meglepett egy általuk készített fejléccel, amit most Ti is megnézhettek. Köszönöm szépen, csajok!♥ 

Liz fejléce:

Szasza fejléce:

Csók, Angel

News#1

Sziasztok!

Ahogy ígértem, jelentkezem is a fejezettel kapcsolatban! Nem mentegetőzni jöttem, csupán megosztani Veletek a döntésem. Nem kell megijedni, nem fejezem be a történetet, ilyesmi még csak meg sem fordult a fejemben! Csupán arról van szó, hogy rájöttem: a heti frissítéseket nem fogom tudni teljesíteni. Több okból kifolyólag sem. 

Az első, s talán legfontosabb, hogy maga a történet depresszív mivolta eléggé lehúz engem is. Jöhet a kérdés, hogy akkor mégis miért választottam ezt a témát? Mert kihívás. Ezt még mindig így gondolom, de ahhoz, hogy tökéletes, jól felépített, mindemellett pedig logikus fejezetet alkossak, időre van szükségem. Van egy füzet, amelyben több oldalnyi jegyzetem van a történettel kapcsolatban, és folyamatosan bővül. Pont ezért tartom fontosnak, hogy két fejezet között legyen egy kis időm, amíg összeáll a kirakós.

A másik dolog pedig az, hogy amint azt már a múlthéten is említettem: túlvállaltam magam. Megint jogos a kérdés: Akkor minek csinálok egyszerre több dolgot is? Mert mostanra bizton állítom, hogy az írást nem csak egy szenvedélyként élem meg, de a munkámnak is tartom! Ezeket figyelembe véve a heti frissítések esedékessé kéthetente egyszer, hétfőn lesz, tehát legközelebb jövőhéten hétfőn :) Aki elfogadja ezt, annak nagyon köszönöm, aki pedig nem... Nos, emberek vagyunk, különbözünk, én azt is megértem majd! Még mindig úgy gondolom, ahogy Cyril Connolly: "Inkább írj önmagadnak közönség nélkül, mint hogy a közönségnek írj, és közben elveszítsd önmagad!"

Csók, Angel

Aranylövés vigaszdíjul - 2. fejezet

Sziasztok!

Íme, ahogy megígértem Nektek, meghoztam a 2. fejezetet, amit ezúttal Liznek ajánlok! :) Köszönöm az eddigi véleményeket, amikkel megleptetek, most is örülnék pár sornak! :) Angel

2. fejezet – Ez vagyok én…

Csak ültem abban a kibaszott sarokban, összekuporodva, miközben tompán érzékeltem, ahogy a nap első sugarai végignyalták testem minden pontját, láthatatlan tűzbe borítva amúgy is lángokban enyésző lelkemet. Hogy mi történt velem, mióta legutóbb a dokinál jártam? A válasz rohadt egyszerű: turkey. Ha naiv módon azt képzeltem, eddigi életem során megjártam már a poklok poklát, az elmúlt négy napban rá kellett döbbenem, hogy kurva nagy tévedésben éltem. Ha éppen nem magatehetetlenül fetrengtem a saját hányásomban, vagy nem dühöngő őrült módjára ütöttem-vertem a falat, megszállottan kerestem a lehetőségeket, hogyan ártsak magamnak, de mindhiába… esélyem sem volt. Szabad perceimben olyasmiken kattogtam, milyen társadalom az, ahol az embereknek joga van a szólásszabadsághoz, a vallásszabadsághoz, de arról nem szól a fáma, hogy mindenkinek ugyanannyi joga van az élethez, s a halálhoz egyaránt. Nem volt kérdéses, én az utóbbira formáltam volna jogot.

Az igazság az, hogy soha nem akartam még annyira meghalni, mint ezekben a napokban, a fejemben lévő démonok vérfagyasztóan éles sikolya azonban minden más gondolatot túlharsogott: Élni fogsz! Nem szabadulsz! Esküszöm, mintha az Életnek csúfolt szarkupac makacsul rabságban tartott volna, rabláncait pedig még az idő vasfoga sem tépázhatta meg. Így hát azt tettem, amit mindig is, ha úgy éreztem, végem: elmenekültem a valóságból. Talán éppen ezért nem vettem észre, amikor két, tagbaszakadt ápoló bejött, hogy megnézzék, élek-e még. Csupán hangfoszlányok jutottak el a tudatomig, valamint az, hogy ismét remekül szórakoznak rajtam, és a nyomoromon. Hiába volt velem rendes Ben doki, a nálam megforduló orvosok és ápolók többségének szemében mindig ugyanaz maradtam: a társadalom söpredéke, akinek nincs joga az élethez. Kivételesen osztottam a véleményüket.

- Úgy látom, a drogos tyúk megint teljesen kész van – röhögött egyikük, mire a másik erősen megszorította a karomat, és talpra állított. Heges kezem egy magasságba került az arcommal, én pedig kiüresedett aggyal zuhantam az első hallucinációm felé.

Jól emlékszem a napra, amikor megismerkedtem Livvel. Péntek este volt, én pedig napok óta basztattam a társaságot, hogy szükségem van valamire a gyógyszereim mellé; egyfajta plusz löketre vágytam, Liv személyében pedig meg is kaptam. Olyanok voltunk, akár Mester és tanítványa, én pedig cseszettül jó diák voltam már akkor is. De ne szaladjunk ennyire előre… Mikor bemutattak minket egymásnak, már akkor is láttam azokban a kiüresedetten csillogó, barna szemekben, hogy hasonlítunk. Túlságosan is. Furcsamód nem kereste a többiek társaságát, de sosem éreztem még embert annyira közelinek magamhoz, mint Őt. Eleinte csak távolról csodáltam, igyekeztem bekapcsolódni a többiek beszélgetésébe, de pillantásom minduntalan visszatért színes karkötőire, melyek pajzsként védték kezét. Hogy a világtól, vagy önmagától? Erre a kérdésre Ő maga sem tudott pontos választ adni.

Elmesélte, hogy nincs olyan nap, amikor ne jutna eszébe a halál, ne akarná felvágni az egyik ütőerét, és csendben figyelni, ahogy az élet kiszivárog belőle. Nem hittem a fülemnek, amikor azzal dicsekedett, hogy élete legszebb születésnapi ajándéka egy önmagának vásárolt penge volt. Igen, míg mások haszontalan semmiségeket halmoznak fel életük során, ő megszállottan gyűjti a pengéket, melyeket egy ékszeres ládikában őriz. Tőle tanultam azt is, hogy nem másokat kell büntetni a penge okozta sebeinkért, sőt, még csak nem is büntetésként kell megélnünk, pusztán ki kell élveznünk a pillanatot, amikor a penge éle felsérti a bőrt, s az első vércseppek kiserkennek. Én pedig élvezni akartam. Persze ekkortájt még nem tudhattam, hogy a heroinhoz nincs fogható; nincs olyan íz, nincs olyan érzés, nincs az az orgazmus, ami felér a heroin okozta csontvelőremegtető gyönyörűséggel. Ahogy azt sem, ha egyszer megízlelem, soha nem leszek képes lemondani róla.

- Kaya, a szánalmas picsogásodra nem vagyok vevő – közölte unott hangnemben, immáron a Mayan mosdójában. A penge ott csillogott a kezében, várva, hogy használja. Használjuk. – Ez egy játék, az én játékom, viszont ha túlságosan gyáva vagy hozzá, hogy megtedd, nincs szükségem asszisztálásra. – Nemet intettem, pedig átkozottul féltem. Féltem? Kis híján beszartam attól az érzéstől, amit az az apró tárgy kiválthatott belőlem, pedig ekkorra már jó adag nyugtató is bennem volt. – Tudom, mit érzel – váltott lágyabb hangnemre. – Kell valami, ami átlendít a holtponton, valami, ami legalább a töredékét visszaadja a kezdeti mámornak, nem igaz? Kell valaki, aki ebben segít. Én itt vagyok. Olyan ez, mint a szex; ha unalmassá válik, szükséged van valamire, ami feldobja, és ez bármi lehet, a lehetőségek tárháza kifogyhatatlan! Neked csak jól kell választanod, és a gyönyör máris megsokszorozódik.

Már az előkészületek is perverz örömmel töltöttek el; ahogy Liv a kezébe vette, kicsomagolta, megcsodálta a pengét, amikor pedig végigszántott vele a kezemen – érrel merőleges vonalban –, azt hittem, itt a vég. Ösztönösen el akartam rántani a karom, de ezzel csak azt értem el, hogy a kezdeti felszínes vágás még mélyebb lett. Fájt, lüktetett, aztán… aztán jött a megjósolt tompa zsibbadás, ami lassan, de biztosan magával hozta az endorfin mindent feledtető ködfátylát. Halványan ugyan, de még láttam, amint Liv is felfedi hegekkel borított bőrét, amely olyan volt, akár egy csatatér, közte és a penge között. Visszagondolva, talán csak az agyamban nagy mennyiségben felszabaduló adrenalin miatt gondoltam ezeket, mindenesetre abban teljesen biztos voltam, hogy Liv nemcsak a világgal áll harcban, de önmagával is…

Amikor magamhoz tértem, volt „szerencsém” megpillantani saját arcképemet a fürdőszoba tükrében. Fogalmam sem volt, hogy kerültem a hófehér helyiségbe, csak az volt biztos, hogy vissza akartam térni oda, ahol nemrég jártam. Eszelős mosoly jelent meg beesett arcomon, a bőröm tele volt véraláfutásokkal, körmeim beszakadtak, mindezek ellenére mégis úgy festettem, akár egy babaarcú gyilkos. Még a vak is láthatta, hogy egész máshol járok; távol ettől az istenverte klinikától, távol Los Angelestől, túl a józanész határain. Csakhogy a csoportfoglalkozást még így sem tudtam megkerülni, és mivel továbbra sem mutattam hajlandóságot a dokival való találkozásokra, így nem tehettem mást, mint hagytam, hogy kényük-kedvük szerint döntsenek a sorsomról. Már a gondolattól is felfordult a gyomrom, hogy vadidegenek elkúrt életéről hallgassak kiselőadást, de a délelőtti cimboráim ellentmondást nem tűrően közölték, hogy nincs kifogás. Kurva életbe! – üvöltöttem legbelül.

Tudtam, a zsigereimben éreztem, hogy ez a kezelési forma nem lesz sétagalopp, és nem is tévedtem akkorát. Kör alakban, székeken kellett ülnünk, és úgy tenni, mintha piszkosul megbántunk volna mindent, amit eddig elkövettünk. Megbánni a hétvégi, esetenként hétköznap esti piálásokat, a drogmámorban helyesnek ítélt döntéseinket, szavainkat, önmagunkat, talán még a létezésünket is. Kurvára nem érdekelt az egész, de azért igyekeztem úgy tenni, mintha mégis. Mellettem egy durván negyvenöt kilós, élettelen tekintetű lány ült, akinek keze folyton remegett. Próbáltam rájönni, mi miatt hozták be ide, aztán a csuklóján lévő, kék karkötő mindent elárult: heroin. Nos, ez a Los Angeles-i szórakozóhelyek kiváltsága: minden buli alkalmával kapunk egy karkötőt, ami jelzi, kik is vagyunk valójában, ami alapján a hozzánk hasonlók ránk találnak. Mégsem voltam egyedül. Hirtelen bizakodni kezdtem, találtam egy kapaszkodót, aztán olyan sebességgel rántottak ki lábam alól a biztosnak hitt talajt, hogy esélyem sem volt harcolni ellene; egyszerűen csak zuhanni kezdtem.

Percekig, órákig, talán napokig is, nem tudom; csak az volt biztos, hogy zuhanok a nagy semmibe. Noha máskor is előfordult már, hogy ez történt, most mégis úrrá lett rajtam a félelem, a szorongás. Aztán a semmiből egyszer csak földet értem, de várakozásaimmal ellentétben valami simogatóan puha anyagra estem, ami egy cirkusz kifeszített sátra volt. Alaposan körülnéztem, de a nagy büdös semmin kívül semmit sem láttam. Csak én voltam, és a cirkusz. Sötét borult rám, a sátorból itt-ott kiszűrődő fényesség volt az egyetlen, ami némi világosságot adott, a levegőben pedig vér és halál szaga terjengett. Ennél bizarrabb hallucinációm még sosem volt, de a kezdeti rettegést csakhamar felváltotta a kíváncsiság; bekukucskáltam. Viszont amit ott láttam, megfagyasztotta a vért az ereimben. A porondon különlegesebbnél különlegesebb állatok lázadtak a cirkuszigazgató akarata ellen, aki ostorral jutalmazta engedelmetlenségüket.

Megkövülten figyeltem, ahogy egyszerre irányít és büntet, majd mindent elvesz. Fekete frakkot viselt, arcát azonban gondosan elrejtette az illetéktelenek elől, csakhogy valamilyen oknál fogva én tudni akartam, ki is Ő valójában. Bárcsak ne akartam volna... Amint a Hold sápadt fénye megvilágította szőke tincseit, majd karakteres arcát, azonnal felismertem benne Ben dokit. Acélos tekintete váratlanul összekapcsolódott az enyémmel, majd hamis mosolyra húzta ajkait, melyek véresek voltak, kezében pedig erősen szorongatott valamit. Szinte ugyanabban a pillanatban erős fájdalmat éreztem a mellkasom táján, majd mikor odakaptam a kezemet, csak egy tátongó lyukat találtam a szívem helyén. A felismerés felért egy arconcsapással: a doki szépen lassan felzabálta a lelkemet.

A testemet béklyóba záró kezek sem tudtak megakadályozni abban, hogy össze-vissza rugdossam, aki az utamba került. Immár nem tudtam különbséget tenni valóság és képzelet között, még akkor is torkomszakadtából üvöltöttem, amikor Ben doki megpróbált lenyugtatni. A legnagyobb meglepetés mégis akkor ért, amikor ez részben össze is jött neki. Már egyenletesen szedtem a levegőt, nem löktem el a kezét sem, valamint képes voltam a szemébe nézni. Végre sikerült elérnem, hogy az agyam ne egy vérszomjas lélekfalót lásson benne, hanem azt az embert, aki csak segíteni akar rajtam. Muszáj volt ebbe a tudatba kapaszkodnom, ha azt akartam, hogy ne dilizzek be, márpedig azt nagyon nem akartam. Fáradtan ráemeltem a pillantásom, majd ennyit mondtam:

- Doki, ez vagyok én… a fájdalmaimmal, a hibáimmal, az erényeimmel, a testi-lelki sebeimmel; droggal, vagy anélkül.

Aranylövés vigaszdíjul - 1. fejezet

Sziasztok!

Nos, ahogy ígértem, meghoztam az első fejezetet! :) Fogadjátok sok szeretettel, és remélem, ezúttal is kapok pár biztató sort Tőletek! Angel

1. fejezet – Bújócska

Valahol egyszer azt olvastam, időnként meghal bennünk valaki, és valaki egészen más megszületik. Azt le kell szögeznem: sosem hittem ilyen szarságokban, ahogy a jóslatokban és a horoszkópokban sem, legfőképpen nem a Sorsban. Egészen eddig… A doki átható pillantásokkal méregetett, mintha bizony képes lett volna átlátni a bőrömön, s eljutni a duzzadt vénákon át, egészen a rothadó belsőmig, a bármikor robbanásra kész, ördögnek eladott lelkemig. Röhejes, nemde? Főként azt a tényt figyelembe véve, hogy nekem egyáltalán nem volt lelkem, csupán egy időről időre elfekélyesedő seb a helyén. Valószínűleg ő sem látott mást, ha rám nézett, csupán azt, amit mindenki: egy újgazdag apuci kislányát, aki fékezés nélkül, teljes gázzal hajt a szakadékba, nem számolva a következményekkel.

Nem lesz semmi baj, Kaya, minden kurvára rendben van – ismételgettem halkan, mint egyfajta mantrát, hogy némileg lenyugodjak, de ezúttal rohadtul nem ment. A beálló csendben még a leghalkabban elsuttogott szavaim is valóságos sikításként hatottak, ezért csapongó gondolataimat elterelve felálltam a kényelmes bőrfotelből és az ablakhoz sétáltam, hogy a hegyoromként égbenyúló, csillogó ablaküvegben farkasszemet nézzek önmagammal. Nyár dereka lévén mindössze egy koptatott, rojtos farmernadrág, valamint egy fekete, keresztpántos trikó volt rajtam, barna hajam pedig laza kontyba fogtam. Az összhatás nem is volt annyira borzalmas, ha mindezek mellé nem társult volna hamuszürke bőr, üres, érzéketlen tekintet. Olyan voltam, akár egy kiégett roncs…

Életemben először képtelen voltam szembenézni önmagammal, ettől a felismerőstől pedig kis híján összecsuklottam. Pedig nem voltam mindig ilyen… régen nagy ívben szartam az emberek véleményére; nem érdekelt, ha megbámultak, megbotránkoztak a kinézetem vagy a viselkedésem miatt. Másokkal ellentétben eszem ágában sem volt eltakarni a kezemen lévő hegeket, ahogy a szemem alatti, méretes táskákat sem szégyelltem. Ezer fokon égtem, s mindeközben olyan szabadnak éreztem magam, akár a lángra kapó erdőtűz, amely mindent felemészt maga körül, s idővel saját magát is kioltja. Ez voltam hát én: egy önmagát elpusztító tűzvész, amely egykor majd saját gyarlóságának martalékává válik. Igen, elmondhattam magamról, hogy tudatosan készültem a halálra, és már csak egyetlen dolog választott el tőle, egyetlen feladat, amit be kellett végeznem. Azt pedig már jó előre tudtam, hogy a személyes bosszúm mellett Hitler világuralomra való törekvése virágkötő szakkörnek tűnne.

- Meséljen nekem, Roxanne. Ugye nem zavarja, ha a keresztnevén szólítom? – Nem néztem a szemébe, nem vállaltam fel a pillanatnyi zavarodottságomat, egyszerűen csak visszasétáltam a helyemre, és megráztam a fejem. – Akkor talán kezdjük azzal, milyen idősen kezdett drogokat használni…

- Szerintem ugorjuk át ezt a részt – vágtam rá, miközben gyilkos pillantásokkal kóstolgattam, a határokat feszegetve. Mindig csak azok az átkozott határok, és az örökös kényszer, hogy átlépjem őket. – Tudja, milyen volt az első alkalom? – Pajzán mosoly jelent meg az arcomon, de az ő vonásai inkább megdöbbenésről árulkodtak, mintsem kíváncsiságról. – Doki, nem a kibaszott szüzességemről van szó, az Istenért! – csattantam fel ingerülten. – Nagy levegő, majd kifúj. – Szóval… kíváncsi rá?

- Mindenre, amit szeretne elmesélni magáról. – Olyan elkötelezetten ejtette ki a szavakat, hogy szinte el is hittem neki, valóban kíváncsi, mi miatt siklott ki az életem. Oh, ha sejtenéd, Ben… – gondoltam magamban. – Roxanne, nagyon fontos, hogy tudja, bennem megbízhat, azért vagyok, hogy segítsek kimászni a gödörből. – Ironikusan felnevettem, majd visszahuppantam a fotelbe, és kényelembe helyeztem magam, ami nálam annyiból állt, hogy a lábaimat felhúzva a térdemre hajtottam a fejem.

- Először csak gyógyszerekkel kísérleteztem, antidepresszánsokkal, később pedig nyugtatókkal is. Tudja, gyerekkoromban volt egy elég csúnya balesetem, egy szemétláda elütött az autójával, aztán otthagyott az út szélén meghalni. Másfél évet vett el az életemből az a rohadék, és míg én gyakorlatilag újra tanultam járni, ő élte a maga kis életét. – Ekkor összeszedtem minden bátorságom és felpillantottam rá. Látni akartam a szánalmat a szemében, vagy bármilyen emberi érzelmet… az igazság azonban az, hogy lövésem sem volt, mit akartam igazából. – Kezdetben csak azért kellettek a pirulák, hogy a testi fájdalmamat enyhítsék, később pedig már a lelki sebeim miatt volt rájuk szükségem.

- A szülei semmit nem vettek észre ebből? – Ismét nevetni támadt kedvem. A mi köreinkben kevés olyan gyerek volt, aki elmondhatta magáról, hogy a szülei figyelnek rá. Az én esetem viszont mondhatni, speciális volt… Nem az akarattal volt a baj, vagy a szülői felelősség hiányával, hanem azzal a ténnyel, hogy nem tudták, hogyan viszonyuljanak hozzám, a helyzetemhez. – Esetleg nem akartak a felszín alá látni? Rendben, ha nem akar beszélni a szüleivel való kapcsolatáról, folytassuk a függősége lépcsőfokaival – köszörülte meg a torkát. – Először gyógyszerek, később pedig?

Nem tudtam megszólalni, egyszerűen csak kiszúrtam egy pontot a falon, amit olyan elszántsággal bámultam, mintha valaki az életemet akarná elvenni tőlem. A fejemben sorra kavarogtak az emlékképek, s bár el akartam mondani, mit éreztem, amikor egy év után végre sikerült megtennem az első lépést, vagy amikor először lőttem be magam, a szavak a torkomra tapadtak. Régen mocskosul egyszerű volt minden; ha nem tudtam elmondani, amit akartam, lerajzoltam. A régi pszichológusom szerint így próbáltam feldolgozni a traumát, újra felfedezni önmagamat, akárcsak Frida Kahlo. A nő tizennyolc éves volt, amikor egy buszbalesetben olyan súlyosan megsérült, hogy az orvosai már lemondtak róla, s bár élete nagy részét ágyban töltötte, megtanulta felismerni lénye minden rétegét.

- Nézze, Roxanne, javítson ki, ha tévedek, de első ránézésre nem tűnik annak az ostoba, céltalan és öntudatlan drogos senkiházinak, mint a legtöbben, akik megfordulnak a rendelőmben. Nem kell, hogy már az első alkalommal megnyíljon nekem, de ha nem beszél az Önben lejátszódó folyamatokról, nem tudok segíteni.

- Honnan tudja, milyen vagyok valójában? – kaptam rá a pillantásom. – Maga lószart se tud arról, mi játszódik le bennem, milyen démonokkal is küzdök nap mint nap. Honnan veszi, hogy nem egy se eleje se vége mámorban és hányásban úszó idióta vagyok, egy utolsó ribanc, aki bármire képes a napi adagjáért? Fogadok, hogy soha életében nem nyúlt még semmilyen anyaghoz, leszámítva pár, gyengébb partidrogot. Akkor hogyan is érthetné meg? Hogyan akar segíteni? – Őrjöngeni akartam, ráborítani azt a kicseszett asztalt, ami mögött annyira kényelmesen pöffeszkedett, hogy hányni tudtam volna tőle. Kezdtem elveszíteni a maradék önuralmamat, minden izmom megfeszült, várva az alkalmas pillanatot a támadásra.

- Mesélje el – fúrta pillantását az enyémbe.

- Tessék?

- Mesélje el, milyen is valójában – ismételte el újra. – Mondja el, mit érzett az első alkalommal, amikor belőtte magát. Rajta, Roxanne, ossza meg velem azokat a tetves tapasztalatait, hadd tanuljak valami újat magától, amit eddig nem tudtam még! Félt attól, mi lesz, ha elmúlik a heroin hatása? – A hangja ugyan csak egy fokkal volt határozottabb, de amint felemelkedett a fotelből és fenyegetően fölém tornyosult – jelezve, itt Ő irányít –, máris csatát vesztettem.

- A válaszom nem, nem féltem, doki. A gyógyszerek után valami újra vágytam, tekintve, hogy pár hónap alatt eljutottam a klasszikus rászokás tüneteihez: fokozott nyugtalanság, levertség, kedvetlenség, gyengülő koncentrációképesség, és még sorolhatnám. Aztán ahogy egyre keményebb drogokat próbáltam ki, valami egészen csodálatosat éreztem: erős voltam, elpusztíthatatlan. Az pedig, hogy itt vagyok, csak annak köszönhető, hogy önmagammal futottam versenyt; nem bukhattam el, bizonyítani akartam, ezért ésszel játszottam – húztam halovány mosolyra az ajkamat. – Ha már a balesetem után egy gyenge kis senki voltam, legalább ebben erősnek akartam érezni magam, és egészen idáig remekül is ment, hiszen elmúltam huszonhárom, és még élek – mutattam végig magamon, mint egy műtárgyon, amire méltán lehet büszke az ember. A nagy faszt…

- Ennyi? Azt hitte, ha betartja a játékszabályokat, nem fog belehalni? – Őszinte kíváncsiság bujkált a hangjában, de nem állt szándékomban válaszolni a kérdésére, és mivel az időnk véges volt, úgy döntött, tesz egy szívességet mindkettőnknek, és inkább a papírmunkába temetkezett.

Az imádott szer utóhatásaival azonban egyáltalán nem számoltam, ezért mondanom sem kell, mennyire váratlanul ért, amikor órákkal az adagom bevétele után egyfajta flashback képében ismét a Mayan mosdójában találtam magam. Segítséget akartam kérni, de ahogy nemrég, úgy ezúttal sem sikerült kinyögnöm egy árva szót sem. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak a fotel karfájába, majd egy aránylag tiszta pillanatomban felpattantam, és az ajtóhoz siettem. Úgy gondoltam, mára végeztünk, ugyanakkor valami mégis kikívánkozott belőlem.

- Hazudtam, doki – torpantam meg. – Nagyon is féltem, de valójában nem attól, hogy milyen lesz, ha elmúlik a heroin hatása, hanem attól, milyen lesz, ha majd ez sem lesz elég… ha majd semmi sem lesz már elég. – Nem fordultam vissza, ahogy ő sem szólt utánam, csak hagyta, hogy kisétáljak az ajtón, s ezzel kezdetét vette kettőnk bújócskája. Hol egymás elől bújtattuk el valódi énünket, gondolatainkat, hol pedig egymás bőre alá, vagy elméjébe kívántunk bebújni, besurranni.

Aranylövés vigaszdíjul - Prológus

Sziasztok!

Íme, meghoztam a prológust, és csak reménykedhetek benne, hogy elnyeri a tetszésetek :) A rendszer szerintem kikövetkeztethető; ezentúl minden héten hétfőn hozom a friss fejezeteket, ha valami miatt mégsem tudom, azt természetesen jelezni fogom! Véleményeiteket, észrevételeiket pedig szívesen várom :) Angel

Prológus

Név: Roxanne Medwin

Születési dátum: 1989. május 20. 

Lakcím: LA, Santa Monica 

Diagnózis: Feltehetőleg kis mennyiségű drogot fogyasztott az elmúlt huszonnégy órában, valamint többféle antidepresszáns és nyugtatószármazék is kimutatható a vérében. A bal csuklóján több szabályos, illetve szabálytalan vágás látható, amelyet önmagának okozott, minden bizonnyal valamilyen pengével.

Szülők: Nem sikerült elérnünk senkit, saját bevallása szerint egyedül él a tengerpart mellett, nincsenek hozzátartozói.

A doki mogyoróbarna szemei gyorsan jártak a sorok között, én pedig mindeközben blazírt arckifejezéssel figyeltem, ahogy az asztalán lévő óra mutatója csigalassúsággal haladt előre. Bármit, szó szerint bármit megadtam volna, ha ehelyett azt figyelhetem, ahogy a vénámon át a testembe döfökegy tűt, s vele együtt az engem éltető heroin is szétárad bennem, eggyé válik velem. Nincs szégyenérzet, bűntudat, én használok másokat, nem ők engem, és csak a legtisztább mámor létezik, semmi más… A kibaszott valóság azonban az, hogy még több mint negyven percem volt a foglalkozásból, kétezernégyszáz kattanás, és legalább négyszer ennyi friss vágás a kezemen – amely valószínűleg a halálomhoz vezetne –, ha éppen nem egy tetű pszichiáter magánrendelőjében rohadtam volna.

A pillanatnyi apátiát azonban gyorsan felváltotta a halál kecsegtető gondolata; perverz mosoly jelent meg az arcomon, amint magam előtt láttam egy fehér papírt, rajta a megváltoztathatatlannal: elhunyt. Sok, hozzám hasonló fiatal rettegett a haláltól. Bármit is mondtak, bármennyire is bizonygatták, hogy ők a lazaság megtestesítői, a szemükben kitörölhetetlenül ott ült a rettegés. Ugyan mindezt elhomályosította a joint maró jótékonysága, az eltompult érzékek, aki tudta, mit keressen egy narkós tekintetében, megtalálta. Aztán a gondolataim szépen lassan egész más irányt vettek; az agyam teljes fordulatszámon pörgött, s kereste a mihamarabbi megoldást, hogyan szerezhetnék magamnak anyagot. Ingerülten felszisszentem, pedig alig pár órája még szárnyaltam valahol, távol ettől a tetves helytől, aztán… aztán akaratomon kívül visszarántottak a földi poklomba.

- Ön meg akar halni, Miss Medwin? – Az orvos lágy hangja azonnal kirángatott az eszményi képek közül, elérve, hogy még a szokásosnál is zavartabban fessek. Pedig kivételesen tiszta voltam, hála annak az átkozott nővérnek, aki rajtakapott, amint éppen készültem bevenni egy nyugtatót. – Miss Medwin, hall engem? – szólított meg tagolt, gépiesen lassú hangon.

- Doki, nem vagyok betépve – billentettem félre a fejemet mosolyogva. Tudtam, hogy kibaszottul nem hatná meg, ha azt mondanám, meg akarok halni, hiszen ez az egész csupán formaság, akár a nőgyógyászoknál; megszokták már a punci látványát. – Ha így lenne, azt garantáltan észrevenné – kacsintottam rá kacéran, mire szemöldöke felszaladt a homlokáig, s ezzel együtt egy cinikus mosoly is megjelent az arcán.

Ha a kezelés nem is volt éppen ínyemre, a társaságát valamilyen beteges módon mégis élveztem. Félreértés ne essék, nem vágytam senki figyelmére, a drogok és az öncsonkítás nem holmi segélykiáltások voltak részemről, egyszerűen csak meg akartam halni. Igaza volt, és a felismerés hatására még inkább kívántam az elérhetetlent, az egyetlen, igaz gyönyört. Lelki szemeim előtt ott lebegett az előző este, amikor David a Mayanban ügyes, gyakorlott mozdulatokkal sodort nekem egy kurva erős dekket, aminek köszönhetően később, a mosdóban önkívületi állapotban próbáltam megfesteni nyomorult életem főművét. A vászon a bőröm volt, a festék pedig a saját vérem…